Nos, levél levelet követett, talán 2 napig, utána felfedeztük a Skype és MSN örömeit. Ismét jelentkeztek azok az érzések bennem, mint 4 évvel ezelőtt. Nem tudtam, mi ez, nem is értettem. Mehettem volna a barátaimmal futni, úszni, szaunázni vagy moziba, de én inkább otthon maradtam a gép előtt éjszakákat, sőt napokat, hogy tudjunk beszélni. Munka közben is lógtunk a csevegő szolgáltatókon, teljesen megnyíltunk egymás előtt.

Elkezdtünk mindent megbeszélni. Sok olyan dolgot is, amiket az emberek nem mondanak el ‘csak úgy’ egy barátnak.

Egy napon elkezdtünk viccelődni… Már nem is tudom, hogyan indult (talán a leveleinkből minden kiderülne, de az annyira sok, nem hiszem, hogy a végére érnék még ebben a hónapban :) ). Egy hét alatt oda jutottunk, hogy megkérte a kezem. Először tényleg csak vicc volt, de annyi időt töltöttünk együtt és annyi mindent megbeszéltünk…és annyira, de annyira megerősödött bennünk ugyanaz az érzés… A házasság minden következményét, minden lehetőséget átvettük, arra az esetre is, ha nem lenne jó döntés. Ugyanakkor azt csak azért mérlegeltük, mert bejelentettük otthon, és bár senki nem vett komolyan minket, mindenki le akart beszélni róla. Nem tudom miért… Mi nem értjük őket, ők pedig minket.

Igen, úgy határoztunk, összeházasodunk. A terv az lett, hogy először csak polgárilag, szűk körben, később egyházilag is, hetedhétországra szóló lakodalommal. Minden részletet kidolgoztunk, itthon én rendezgettem az ügyeinket, utána jártam a gyűrűknek, az anyakönyvvezetőnek, mit hogyan kell, mi hogyan lesz a házasságkötés után. Mi mennyibe kerül, mit lehet tenni, megszerveztük az egész hetet, amit itthon tölt majd, minden apró részlettel. Semmiben sem döntöttem egyedül, nem is akartam. Mindent egyes apróságot megbeszéltünk és így mindent együtt csináltunk.

Egyikőnk sem bírta ki, hogy ne ossza meg másokkal az izgalmat és örömöt. Sokan mellénk álltak, támogattak lelkiekben, azonban a szűk családi kör, akik a legfontosabbak nekünk, nem örültek annyira, pedig tényleg egész életre szeretnénk egymást. Persze, igazuk van, nem mindennap őrül meg az ember lánya/fia annyira, hogy összeházasodjon valakivel, akivel fizikailag még nem is találkozott, csak egyszerűen úgy járt, mint a plázacica a kirakat előtt… beleszeretett valamibe, és úgy döntött, az kell neki… hosszútávra, mert tudja, az jó lesz. Mi is valahogy így… kell, méghozzá örökre. Mindenki tudja, hogy nincsenek véletlenek, de annyi meghökkentő esemény sodort minket újra össze, hogy úgy véljük, ennek így kell lennie. Mert úgy érezzük (egyre erősebben), ez jó lesz…

Sokat küzdöttünk. Aztán egy napon…